Nagyon izgulok most.
Vajon le tudom-e írni az érzést?

Az én kutyám. Elhalad mellettem, én futólag hozzáérek a kezemmel. Ő megdermed, szoborrá merevedik, úgy élvezi simogatásomat, mintha nem akarná egy rossz mozdulattal megtörni a varázslatos pillanatot. Szőre selymes, mégis erős, jólesik hozzáérni. Érzem teste melegét, a gerince mellet végigfutó izmokat. Kezemet a szíve fölé viszem, a nyugodt dobbanások továbbrezegnek tenyeremben.

Együtt lélegzünk.

Most én vagyok az európai, az afrikai, az ázsiai, száz és száz, ezer és ezer évvel ezelőtt élt vadász és ő az én kutyám. A vadászkutyám. Az agaram. Tudom, mit éreztek elődeim és átélem büszkeségüket, mellyel erre a tökéletes vadászra tekintettek.
Ez a harmónia.

Ő pedig - a magyar agár.